tegnap tettük fel és nyílt is meg a kiállítás. rengeteg munkája van az öregnek, négy órát rendeztük, de végül elégedett lett mindenki, elegáns tárlatot hoztunk össze. házigazdaként jánó bemutatta az öreget méltató vargha misit, aki, mint mesteréről beszélt apámról, felelevenítve néhány közös iskolás emlékét. mesélt az ő nevelői tevékenysége, közéleti személyiség szerepének fontosságáról. miska mindig rokonszenvesen, őszintén és tisztelettel beszél a mesteréről. bogdán lászló verset írt vetróról, azt olvasta fel a zömében középkorúakból álló közönségnek. (lehettet kb. 60-80 ember a megnyitón.) erre a meglepetésre az öreg sem várt, elérzékenyülve húzodott meg méltatói társaságában. megérdemli, rengeteget dolgozik...
aztán egyet koccintottunk fent és egyet lent a teinben is. boldog vagyok, hogy örömet szerezhettünk neki... innen pár hét múlva udvarhelyre vagy kereszttúrra visszük az anyagot.
kispi fotói:
http://picasaweb.google.com/kispalattila/Vetro_webplakát: http://flickr.com/photos/8356025@N04/2253981369/
...........................................................................................
Háromszék, független napilap, 2008 február 16., szombat: Képzőművészet
"Együtt
A művészekről általában azt tartják, hogy befelé forduló, különc, öntörvényű emberek. Szellemváruk tornyából figyelnek, hogy a feldolgozott anyagot aztán kódolt üzenetek formájában szétküldjék a világba.
Az elzárkózó, gőgös művész ,,imidzse", sajnos, hozzánk nőtt, bennünk él, akár egy romantikus filmhősé. Ezért meglepődünk, amikor egy olyan nyitott, teljes életet vállaló, közösségi emberként is megnyilvánuló művésszel hoz össze sorsunk, mint mai ünnepeltünk, Vetró András.
A kolozsvári egyetemi évek után Kézdivásárhelyen telepszik le, a Kosztándi házaspár alapította rajziskolában tanít, műtermet kap, szobrászkodik, buzdít, nevel.
Termékeny alkotó. Munkássága sorozatokba tömörített: a Lovag—Bohóc, a Nő—Anyaság, valamint a nagyjaink (történelmi) arcképcsarnoka témakörét járja körül filozofikus beállítottsággal, enyhén ironikus (és önironikus) hangvétellel, szívós és fantáziadús következetességgel.
Ugyanez a kemény, szellemes munkatempó jellemzi pedagógiai tevékenységét is. Felejthetetlen számomra az első mintázófa faragása, a sárfalvi, beavató jellegű ,,agyagbányászat" (a szakma tanulása a seprűnél kezdődik...), az első életnagyságú akt felrakása és az azt követő gipszöntés, amelynek eredményeként a tanári lépcső is fehérbe öltözött... Aztán okított, korrigált, ha kellett, hadakozott értünk, mai szóhasználattal: ,,védte érdekeinket." Egy évzáró kiállításon például úgy tartotta bent munkáinkat, hogy a ,,cenzori döntés" ellen tiltakozásul leült a posztamensek elé. Hogyne sorakoztunk volna fel mögéje? Egy olyan korban, amikor a belterjes kisstílűséget a hatalom is sugallta, ez az elvekért való kiállás felnőtti példája számunkra, kis művészpalánták számára a reveláció erejével hatott. Mi akkor a főtéri hős szobra mellé képzeletben egy másikat is emeltünk...
Vagy: melyik gyerek mondhatja el magáról, hogy már hetedik elemistaként lovas szobrot épített? Vetró mester vezetett rá, hogy nemcsak lehet, hanem kötelező nagyot álmodni. Arra is, hogy nincs a műfajok között merev határ, a minőség az egyetlen mérce. Útmutatása nyomán művészi próbálkozásaink átcsaptak egymásba, átjárhatóvá váltak a tabunak hitt határok: képregényeket kezdtünk gyártani, álarcos happeningszerű összejöveteleket tartottunk, a szobrainkat kifestettük, kiterjedt a világ határa... Nem csoda, hogy a Nagy Mózes Líceum évkönyvében visszaemlékezők közül oly sokan idézik fel a rajztagozat szabad és kreatív légkörét.
Vetró András szobrászatában, de nevelői és közéleti megnyilvánulásaiban is vezérelv, hogy a folyamat fontosabb, mint a kész mű.
Van ebben jó adag férfias szemérem (a tett elsődlegessége a ,,látva-lássanak"-kal szemben), számomra mégis a korszerű alkotó alapállása ez, aki folyamatokban, változatokban, sorozatokban gondolkodik, és aki számára a művészet és az élet egy és ugyanazt jelenti.
Joseph Beuys, a hatvanas-hetvenes évek nagy hatású művész-teoretikusának alkotói hitvallása jut eszembe: gondolkodni annyi, mint formázni. Embereket összefogni, energiákat egyesíteni: az is szobrászat. Szociális plasztika? Milyen szép ötlet!
A művészetért életét áldozó Van Gogh mondja: Nincs nagyobb dolog, mint szeretni az embereket... Beszélgetni, szóba állni, adni és kapni, nem sajnálni az időt társainktól!
András hagyományőrző honvéd, műkedvelő színész, múzeumbarát, kiállításszervező. És soha nem panaszkodik, hogy mindez művészete kárára lenne. Köz- és magánélet egymást gazdagítja, egymást generálja, közben, szinte észrevétlenül, az Ember, a Művész egyre több hajszálgyökérrel kötődik környezetéhez.
A nyolcvanas években, a beszűkült életterek és lehetőségek időszakában műtermébe valóságos szoborerdő nőtt. A felhalmozódott tervek, makettek, vázlatok már az udvaron sem fértek. Földanya ült a forradalmár vállán, az öntésre beadott rézcsavarokból térforma kerekedett... Az alvó ráció szörnyeket álmodott, az ihlet, a munka a túlélést jelentette. Mesterem, mi lesz, betemetnek a szobraid?!
Aztán valahogy csak meglebbent a szabadság szellője. Az új idők hajnala vidékünkre a magyar vonatkozású emlékjelállításnak valóságos reneszánszát hozta, így a formarengeteg határa is kezdett lassan-lassan kitolódni, már Kárpátalja, a Muraköz, Palócföld, Bánát határait ostromolja...
Választott városa terei, parkjai benépesültek nemzetünk jeleseinek szobor-arcmásaival, ,,akik" furák, darabosak, szúrós tekintetűek, karcosak-harcosak, a történelem darálóját kiálltak, műteremből, szoborerdőből végleg kiszabadultak, ,,akik" már saját életüket élik.
Mostani kiállítása a Gyárfás-képtárban nem más, mint műterem-látogatás, ahová a fantázia és a beleérző készség már elégséges belépőnek, hogy egy példaértékű, hittel és alázattal — reméljük, még nagyon sokáig! — járt művészi életútnak a szemlélői, részesei lehessünk.
Isten éltessen sokáig, drága Mesterünk!
Vargha Mihály
............................................................................................
Bogdán László: Kapcsok
Vetró Andrásnak
Leszólt az Úristen Vetrónak Kézdire,
kedves püspökömről kellene egy szobor,
atyafiatokról egy szobor kellene,
sürgősen kellene! Mozogtak a kóbor
bohócok a falon. Dárdáját szegezve
Don Quijote is feltűnt Rocinante hátán.
Szisz egy verset mormolt, megelőlegezve
a végső búcsúját. Kigyúlt egy szivárvány.
Hídján elmerengve Márton Áron tűnt fel.
Vegzálták, besúgták, de várta a hajnalt.
Mögötte angyalok malaszttal, fényekkel.
Romániából jött, kínok elől nyargalt.
Kigyúlt ama csillag kopár vidék felett.
Megtartott, megmintáz hűség és szeretet.
Tér és erőtér
Kőrösi Csoma Sándor
A kiállított plakettek és szobrok megint és újult erővel bizonyíthatják, hogy harmincöt-negyven esztendő alatt Vetró András igen céltudatosan és határozottan a kis formák felé fordult.
A plakettek és a kisszobrok egy adott és vállalt terjedelmen belül érvényesülnek igazán. Sűrítettségük ― ha térbe helyezzük őket, egy kiállítóteremben a műalkotás által gerjesztett intenzív erőtér nem érvényesül igazán, az egyes művek mintegy kioltják a többi hatását ― nyilvánvaló, és erős hatásuk egyik oka. Ha azonban az egyes plaketteket vagy kisszobrokat olyan térbe helyezzük, amelybe valók, amelyet meghatározhatnak, ez a mágikus, bűvös erőtér azonnal létrejön. Már monográfusa, Banner Zoltán is megjegyzi, hogy Vetró megszállottan ,,…topográfiai leltárt vezet minden olyan kis térről, benyílóról, beszögellésről, amely szoborra vár, hol a városkép és a műalkotás szövete egybedolgozható, s a járókelők mindennapi életének esztétikáját szolgálhatja". Fontos felismerés, különösen e kiállítás anyagát szemlélve. Ugyanis itt ― érthető okokból ― Vetró kibontakozó és szerteágazó művészetének csak az a része látható és követhető, amely a szobrász kis formákkal kísérletező munkásságát dokumentálja. A köztéri szobrok, a nagyobb formák ― mert erre is történt, a kihívásoknak engedve, több sikerült kísérlet! ― már elnyerték méltó helyüket ott, ahová valók, a köztereken. Vetrónak Kézdin és környékén, meg másutt is, számos szobra, plakettje látható. Ami azt mutatja, hogy bizonyos monumentalitás már kétségtelenül a kis formájú alkotásokban is rejtőzött ― de méltó helyüket az adott téren találhatták meg. Bizonyos szobrai, például a Fekvő figura című, egyik első kőplasztikája ugyan már a hetvenes évek elején térre került, de a köztéri szobrok ideje főként a változások után jött el, amikor a kihívások elől a művész, ha akart, sem tudott volna kitérni. Ez bizonyos értelemben cezúrát is jelent Vetró pályáján. Vargha Mihály jelzői ― egy művész, aki maga is aktív szobrász, ritkán használ jelzőket, oda kell figyelnünk rá ― ,,ironikusaknak" és ,,fennkölteknek" nevezik Vetró plasztikáit és szobrait. Arra gondolhatott, hogy a hetvenes évekről a műteremben kikísérletezett, bizarr, groteszk műalkotások ― a javuk itt látható a három teremben, s valósággal sugárzik körülöttük a varázs, a bűbájos irónia atmoszférája ―, amelyeket a művész megszállottan azóta is folytat, nem mindennapi eredményeket értek el, gondolunk itt elsősorban a kóborok, bohócok, mímesek állandó feltűnésére, ló és lovas kapcsolatának elmélyült elemzésére, amelyek ciklusba szerveződve ugyanazt a borzongató létezésélményt, az egyén magárahagyatottságát, űrbe vetettségét példázzák. De itt említhetnénk Torzó című újabb köztéri szobrát is, amely Banner szerint ,,…szinte ősi aszimmetrikusságával s a testrészek szabálytalanul összerakott, dús idomaival a nőiség egyik legmodernebb megfogalmazása a kortárs magyar szobrászatban". Van tehát, amikor közterekre is a belső világ kidolgozott, immár monumentálisan is ható ,,jelei", figurái, alakjai kerülnek. De az emlegetett kihívás, amely a változás után érte, amikor végre lehetővé vált magyar történelmi személyiségek, államférfiak, lelkészek, írók, művészek megjelenítése köztereinken, már nem mindig tette lehetővé a saját világ egyértelmű, rigorózus folytatását. Az alkalmazott szobrászat, a nagy személyiségek kegyeletteljes felmutatása bizonyos fennköltséget is eredményez, hiszen sugároznia kell Márton Áron, Szent István vagy a sorozatban megmintázott aradi vértanúk nagyságát. Vetrónak itt már le kellett mondania formavilága következetesen ironikusra hangoltságáról, nem gúnyolódni, szatirizálni, parodizálni akarta a közterekre rendelt személyiségeket, hanem figyelemre méltó empátiával felmutatni sorsuk emblémáit. (Köztéri szobrainak, plakettjeinek puszta felsorolása is több oldalt tenne ki, monográfiájában olvashatók...) Elhivatottságára és céltudatosságára vall, hogy ezt a ,,saját" és ,,megrendelt" művei közötti kétségtelen feszültséget is saját művészete hasznára tudta fordítani, méghozzá irigylésre méltóan természetes módon..."
.............................................................................................
A mûteremben vagyok szabad
2008-03-14 / http://www.kronika.ro/nd.php?name=Sh&kat=22&what=19681
Interjú Vetró András kézdivásárhelyi szobrászmûvésszel.
Majdnem minden felsõ-háromszéki településen helyet kapott egy-egy alkotása – fõként 1848-as forradalmi témájú mûvek. Hogyan vezetett útja a képzõmûvészet felé?
Alkotói környezetben nõttem fel, szobrok, szénrajzok, pasztellek, fémdomborítások és katalógusokkal telt gazdag könyvtár vett körül. A szobrászathoz való vonzódásomat édesapámtól, Vetró Artúrtól örököltem, õ ismertetett meg ennek a mûvészeti ágnak az alapfogalmaival. Érdekes, õ úgy tartotta, hogy az alkotási folyamatban a legfontosabb maga a mûvészi tett, nem tartotta fontosnak, hogy szélesebb körben bemutassa az alkotásait. Soha nem is volt egyéni tárlata, munkáit otthon és mûtermében állította ki. 1989 októberében gyõztem meg arról, hogy szervezzünk egy közös tárlatot Kézdivásárhelyen, a Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében. Hatással volt rám még Löwith Egon szobrászmûvész szaktanárom, tõle tanultam a tömény formai fogalmazást, stilizálást, az expresszionista szobrászat ismérveit. Az elméleti, szellemi, illetve gondolati alapokat Bretter Györgytõl és Földes Lászlótól kaptam, csodáltam, és most is csodálom Alexander Archipenko, Ossip Zadkine, Henry Moore, Constantin Brâncuºi és Ernst Barlach alkotásait.
Diákkorában milyen tervei, elképzelései voltak a jövõjérõl?
Elég késõn döntöttem el, hogy mûvészi pályára lépek. Nagyon szeretek sportolni, ezért egy ideig azt fontolgattam, hogy a sporttanári hivatást választom. A Kolozsvári Szépmûvészeti Intézetben a diplomamunkám témájául is a sportéletet választottam.
Milyen célt tûzött ki maga elé azzal, hogy ezt a hivatást választotta?
Az alkotás számomra a szabadság érzetét erõsíti – ez különösen akkor van így, ha „körülöttem a világot a rabság, a gúzsba kötött gondolat uralja”, Vargha Mihály szobrászmûvészt idézve. Amikor belépek a mûtermembe, akkor érzem magam igazán szabadnak. Az alkotás számomra egyfajta lelki egyensúlykeresés is. Szeretném, ha a szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, melyek felfedik a szemlélõ lelkének legbensõségesebb rezzenéseit. Többször kérdezték már tõlem, melyik a legfontosabb munkám, melyik alkotásom áll a legközelebb hozzám. Azt szoktam válaszolni, hogy a több százból talán négy vagy öt van, melyek – ahogy Bretter György tanárom fogalmazott – a „különösség kategóriájába” tartoznak. A különösség olyan minõség, amely ha sugárzik a mûbõl, akkor alkotója elérte a célját. Ezt nem lehet belemagyarázni, ezt egy jó alkotásnak úgymond láttatnia kell.
Temesvári születésû, Kolozsváron nõtt fel. 1973-ban Kézdivásárhelyre kérte kinevezését, ahol rajzot és mûvészettörténetet tanít azóta is a helybéli Nagy Mózes Gimnáziumban. Miért épp Kézdivásárhelyre kérte a kinevezését?
Azért, mert úgy éreztem, vár rám egy pár üres tér, amit alkotásokkal kell megtöltenem. Ugyanabban az évben, 1973-ban a Nagy Mózes Gimnázium rajz katedráján szobrászat szakot is létesítettek – azóta is ott tanítok. A gyerekek ötödik osztálytól választhatják a mûvészeti szakosztályt, amelynek keretében a képzõmûvészet összes szegmensét megpróbáljuk bemutatni. Nemcsak mintázást tanítunk a gyerekeknek, hanem elméleti, mûelemzõ órákat is tartunk az alkotás folyamatáról. Fontosnak tartom, hogy diákjaim tudják: miként lesz a semmibõl munkájuk révén alkotás, melynek üzenete, szellemi töltete van.
Felesége és fiai ismert képzõmûvészek. Hogyan látja családfõként a munkásságukat? Milyen érzés olyan családban élni és alkotni, melynek minden tagja a szépmûvészet fele fordult?
Egymás kritikusai, értékelõi vagyunk. Feleségem, Vetró Bodoni Zsuzsa, Feszt László grafikus tanítványaként került Kézdivásárhelyre, ahol együtt tanítunk a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium rajz tagozatán. Gyerekeinkkel, Andrással és Barnabással ugyanaz történt, mint velem: a családi környezet, a mûvészi nevelés eredményeképpen szülõi utasítás nélkül a mûvészi pályát választották. Tanárként, aktív alkotóként vesznek részt kiállításokon, performanszrendezvényeken, és közben hasznosan szervezik generációjuk mûvészeti megnyilvánulásait. Minden bizonnyal örökölt tehetségünk tovább él Péter és Balázs unokámban – ennek elsõ jelei már megmutatkoztak.
Nemcsak képzõmûvész, hanem szenvedélyes gyûjtõ is...
Valóban. A képzõmûvészi és pedagógusi tevékenység mellett a sportolás, sportjelvények és kitüntetések, régi tárgyak gyûjtése a hobbim – ezeket kiállítom, hogy a fiatal generáció egy kis ízelítõt kapjon múltunk színes, dicsõ epizódjaiból. A hétköznapjaim fõleg alkotással telnek, hiszen a világ számára egyszer lehetek csak szobrász, ezért minden pillanatot kihasználok, dacolva az elmúlás egyre inkább elhatalmasodó gondolatával.
Mûveit sorozatokba tömörítette: a lovag-bohóc, a nõ-anyaság témakörét járja körül. Melyek a kedvenc témái? Hogyan közelíti meg ezeket?
Egyik kedvenc sorozatom A lovag és a Nagy mutatvány (Bohóc), amely a törekvés és küzdelem képregénye kíván lenni. Groteszk, ugyanakkor emberi és elnézõ mozzanatait mutatja be annak a harcnak, amit az egyén vív szabadulásáért. Bereményi Géza író a bohócaimat gáthõsöknek nevezi, akik mindent megtesznek a kétségbeesésig, a nyaktörõ ravaszságig, hogy szabadok lehessenek. Hiszen bensõjük eleve szabad. Úgy gondolom, hogy az ember beleszületik egy idõ és tér által megszabott koordináta-rendszerbe, amely idõnkét kevésnek bizonyul, s amelybõl megpróbál kitörni. A búsképû lovag, Don Quijote az utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineák felé igyekszik, lándzsáját rázva. Másik kedvelt sorozatomban az anyaság témakörét mintáztam meg: az anya és gyermeke közötti összetartozást, a genezist, a szülõi féltést és az önállósulás gondolatát próbáltam formába önteni.
Hagyományõrzõ honvéd, mûkedvelõ színész, múzeumbarát, kiállításszervezõ. Március 15-i tárlatokat szervez, a forradalom több fontos személyiségérõl is készített már alkotást...
Olyan vidéken alkotok – Felsõ-Háromszéken –, amelyet méltán neveznek a nemzeti önvédelem központjának: nemcsak Kézdivásárhelynek, hanem minden egyes környezõ településnek van egy forradalmi hõse. Idõvel kialakult egy nemes versengés a települések között a szobrok és a dombormûves emléktáblák felállítását illetõen. Szerencsésnek tartom magam, hogy majdnem minden felsõ-háromszéki településen helyet kapott egy-egy alkotásom. Ezenkívül az aradi vértanúk utolsó napjairól, utolsó soraiból, végrendeletébõl olvasva elhatároztam, hogy formába öntöm az arcképüket. Ükapám – akit Alexy Lajosnak hívtak – kassai puskamûves volt, aki 1849-ben feltalálta a hátul tölthetõ puskát, amelyet aztán nem gyártottak. Csodálatos tervrajzait megtaláltam, sokat tanulmányoztam, és én is éreztem késztetést arra, hogy tervei mintájára puskát készítsek. Nagyapám az elsõ világháborúban huszárkapitányként több kitüntetést is kiérdemelt. Egy igazi hõs volt. Emlékük elõtt is tisztelegtem, amikor elvállaltam a 15. Székely Határõr Gyalogezred I. Zászlóalja I. Szakaszának vezetését. 1996-ban alakultunk, a hagyományõrzõ csapatunk tagjait a Nagy Mózes Gimnázium tanulóiból verbuváltuk. Ezzel a csapattal és a többi, környékbeli településeken – Gelencén, Bélafalván és Csernátonban – megalakult szakaszokkal együtt több ízben vettünk részt ünnepségeken.
Milyen terveket, álmokat dédelget még?
Nagyon szeretném, ha az 1956-os emlékmûtervem a közeljövõben megvalósulna Kézdivásárhelyen és a testvérvárosunkban, Szentendrén.
Vetró András
1948. október 14-én született Temesváron. 1973-ban végzett a Kolozsvári Szépmûvészeti Intézet szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászmûvész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr. 1973-ban Kézdivásárhelyre kérte kinevezését, ahol mintázást, rajzot és mûvészettörténetet tanított a helybéli Nagy Mózes Gimnáziumban. 1973 óta részt vesz egyéni és csoportos kiállításokon, hazai és külföldi alkotótáborokban. Szabadtéri munkái több hazai és külföldi városban megtalálhatóak. A Nagy Mózes Közmûvelõdési Egyesület Hagyományõrzõ Társaságának keretében mûködõ 15. Székely Határõr Gyalogezred I. Zászlóalja I. Századának parancsnoka.
Szerzo: Gyergyai Csaba
