nipaf torténet
2007 július 22. vasárnap 13 h
utcai performanszok, tokyo
Fele ott zajlott, ahol mindig is történnek az akciók. Ezt a tradíciót most egy vékony polic zavarta meg és lefújta az egész menetet. Ezeket az akciókat tudtam fotózni, mert volt elég fény a gépnek kinn… amúgy guszti megmondta hogy ügyesen fotózzak mindent :) de mindent…
Így átköltöztünk egy parkba és ott folytattuk. Iszonyatos nagy káosz és hangzavar volt ott. Hétvége egy kis zöld területen, egy halom ember. egyik táncol a másik énekel, élő szobrok, turisták árusok stb. Egyetlen park, amit láttam tokyoban. Kemény. De az eksön vegül jó lett. Sokat vártam, mert a 17-ik voltam a sorban (!) 22-ből.
Kellékeim: atlasz nagyapámtól, üzenetközvetítő fadarab, rúzs.
Megismétlem az axis mundit egy vastag törzsű fánál, mint a Mívesben és a Catalystban. Vastag a fa, ahogy a súlypontom hátraengedem tenyerem lassan csúszni kezd. Ellenállok de kb. 1 perc után nem bírom és elengedem a fát, hátra lépek. (Eddig a pillanatig az összecsukott atlasz, benne az üzk.fadarab, rúzs, a lábam alatt emelvényt képezett). Megfordulok és befogom a fülem (fél perc) aztán a kinyitott atlaszt a nyakamra helyezem, bal kezemben a fadrabot a hátam mögött tartom. Lábujjhegyen, aprózott lépésekben elindulok. Izgek mozgok, mert nagyon nehéz egyensúlyt tartani. Egy oszloptábla előtt meghajolok lassan, az atlasz lehull (kinyitva a világtérképnél). Állok. Bal mellemre jobb kezemmel piros rúzs foltot rajzolok. Aztán elejtem a tárgyaimat és előre hajolok az oszlopnak támaszkodva labújjhegyen… vége.
nipaf történet
2007 július 25. szerda
Kicsit nehéz az írás, mert a jobb mutató újjam eléggé szarrá ment a tegnapi performanszom közbe…Nagyon jó volt a készülődés rá és közben is kellemes érzések töltöttek el. Sikerült megbeszélnem Seijivel, hogy én legyek az első fellépő, így több mint félórával a bevezető beszéde előtt elkezdhettem a melómat néző nélkül. Ezt a melót azért is akartam megismételni, mert úgy érzem nagyon jól ment tavaly Plockban. Itt alakítottam sokat rajta, hisz ha akarnám se tudnám egy az egyben megismételni a tettet, de az alapok megmaradtak. üveglapok helyett különböző méretű vonalzókat használtam. a “lábak” nipaf katalógusok, apám és nagyapám katalógusai, annart katalógusok, enci könyve, shinja könyvei, saját képeslapjaim, a “történelmemből” álltak, plusz derbuka, amit mindenhova elcipelek magammal, a fejemnél. Bírtam ezeket a tárgyakat nézni, közben meg is érintettem őket, úgy fekve, mert minden tárgy embereket és hozzájuk fűződő emlékeket idézett…seiji beszéde után rámutattam az air kondi gépre, nézők fölött, amit előző megegyezés alapján valakinek ki kellett volna kapcsolni. én kértem ezt a zaj miatt, nekem fontos volt a csend, mert hangokkal dolgoztam, de elfelejtették és én addig tartottam a mutatóujjam abba az irányba míg kikapcsolták. ez kb. fél perc impro. azután teleszívtam a tüdőm és megemeltem a poharak felé s lassan kúszni kezdtem. a haladásban csak a tenyerem és a tarkóm használtam, lábaim megmerevedve tartottam egymás mellett (az egykori fogyatékos tanitványaimra gondolva). a gumi fekete alapzaton nagyon érdekes hangok keletkeztek lassú kúszásom közben. szerencsés szituáció, mert a előzőleg nem probáltam ki egyáltalán beférek-e az asztalszerű installációm alá vagy sem. (jó tudni, hogy a nipaf fesztivál kis előadószínházakban zajlik. ezek általában tök fekete vagy szinte csak fehér színhelyek, ahol lehetőség adatik fénytechnikákkal is játszani. mindemellett minden nap az akciók elött próbafolyamat van! ami azt jelenti, hogy egy A4-es lapra lerajzolod a saját elképzelésed szerinti színpadképet, leírod az akciód forgatókönyvét, milyen és mennyi fényt használsz, honnan és hová, stb… érdekes experiansz, soha nem probáltam akció elött, de nem volt bajom vele. i can do it your way)
szóval elmeséltem, hogy innen ide s onnan oda s ezt meg ezt csinálom ilyen meg olyan fényben, de nem feküdtem be az asztalom alá csak amikor már elkezdtem a performanszomat. kikúsztam, levetettem az ingem és cipőm, rájuk álltam és előre nyújtott karokkal letekertem a kötőt az “üzenet közvetítő fadarabomról”. (a próbafolyamaton kísérleteztem portmikrofonnal is, megprobáltuk rögzíteni a fadarabra, hogy felerősítsük a pörgő fa süvítő hangját. végül nem működött.)
ekkor a technikus 5mp alatt fédelt és teljes sötétség lepte el a termet. megpörgettem a fadarabom jó keményen. nem is kellett hangosítás, mert a sötétben még hangosabbnak tűnt a süvítés. ez kb. 1 percig tartott, míg az ujjamról a bőr teljesen lement :) aztán fény fel, addig odaguggoltam a nézők közé, mintha eltűntem volna a helyről. kérésemre a szintér oldalán is ülhettek emberek, oldva a “különböző korlátokat, távolságokat” közöttünk… minden fellépőnek kb. 15 perc jár. Ez elég kemény kikötés, sok a résztvevő, egy adott térben zajlik a fesztivál nem variálhatsz, a nézők belépőt fizetnek, meg minden… szóval a nipaf nehezen alkalmazkodóknak nem ajánlott ;) ezért akadtak is nézeteltérések, mert arti grabowski több mint 30 percig akciózott, seiji meg beszólt meló közben, hogy lejárt az időd (!) ez volt a harmadik nap legmelegebb helyzete. kb. 100 nézővel, előző napokon kb. 60 ember jött a tokyoi proto theaterbe (a fotót amit küldtem, ez a színhaz bejárata látható azzal a sok plakáttal) az akcióm után kinn is rekedtem, nem láttam egy csomó melót csak egy-két részletet lábujjhegyen… azután elmentünk vacsorázni tradícionális japán étterembe. Cipő le, be egy fiókba s mezítláb leülsz a fapadlóra. kispárna a segged alá vagy a hátadhoz, fogod a fapálcát és ha b uddha megsegít sikerűl elcsípned valami finomat…;)
rengeteg étterem van egymás mellett és egymás hegyén hátán… minden este nagyokat ettünk és ittunk is egy keveset, nem sokat mert lépni kellett. (az az érzésed, hogy túl nagy önkontrollal rendelkeznek ezek a japánok, nem látod, hogy faradtak-e, mérgesek-e vagy mi van, mert kifejezéstelen arcot vágnak.) a vendéglőkben az aznapi fellépők speecheztek, amit nagy taps és kampááájozás követett. Taps, kocc, móka, kacagás… én azt mondtam, hogy seijire nézve guszti jut eszembe, a volunteerekről meg mi s hogy a távolsagok ellénére szellemi rokonságban vagyunk egymással. köszönet érte… (folyt.)
Roth Levi angol fordításában a lényeg megjelenik a katalógusban 2008-ban:
"The NIPAF story (part I.)
Wednesday, 25th of July 2007
It is slightly difficult to write because yesterday, during the performance my right pointing finger got damaged… It was very good to prepare for the performance and these good feelings also lasted during the action as well.
I managed to agree with Seiji Shimoda (NIPAF director)to be the first performer, so I could start my gig at least half an hour before his introduction speech and with no audience. After the great contentment in Plock I felt I should repeat this gig. Here, I had made a lot of changes on it. The truth is that I could have never repeated the same thing even if I wanted to, however the basic idea was the same. Instead of pane of glasses I used different sizes of rulers. The “legs” were made of my history: NIPAF catalogues, my father and grandfather’s catalogues, AnnART catalogues, the book of Enci, Shinja’s books, my own postcards, plus the derbuka at my head, which I carry everywhere I go. I enjoyed looking at this objects, laying on the ground. I even touched them, because every object reminded me of somebody and my memories regarding those persons…….. after Seiji’s speech I pointed above the audience to the air conditioning machine, which should have been switched off according to a previous agreement. I made this request, because I was going to work with sounds, so I needed silence. However this request was forgotten, so I kept pointing to that direction until they switched it off. This improvisation had lasted approximately for half a minute. Then I breathed in filling up my lungs and lifting them up towards the glasses and I started to crawl slowly. While advancing like this I only used my palm and my nape. I kept my legs stiff and stuck to each other, thinking of my former disabled pupils. The black rubber ground produced very interesting sounds while slowly crawling on it. I was lucky to fit under my table-like installation because I had never tried to see if I could fit under it. (It is good to know that the NIPAF festival is done in small theaters, show-rooms. Usually these are totally black or white spaces which give the possibility to make advantage of different light techniques. Every day before the show there is a possibility to prepare your own setting. You can draw the way you want the stage to look like on a paper: then you write the scenery of your own performance, what kind of and how much light you want to use, and so one… It is an interesting experience. I have never tried it before a performance, but I had no problem with it. I can do it your way.)
So I told them the way I wanted to be done but I laid down under the table only when I started my performance. I crawled out, took off my shirt and my shoes, I stood on them and with my arms stretched out I released the string from my “messenger stick”. (during the repetition I made an experiment with an attachable microphone. We tried to attach it to the stick in order to amplify the whizzy sound of the rolling stick, but it did not work out) Then the technician dimmed the lights in less than 5 seconds and so it was darkness all around. I span the stick as hard as I could. I suddenly realized that it was no need of microphone because in that darkness the sound seemed even louder. This had lasted for approximately one minute, during which my finger got damaged ☺. Then the lights went on, but before that I sneaked among the audience giving the impression that I disappeared. On my request people were also sitting on the stage diminishing the distance and the boundaries between us. Every performer had only appr. 15 minutes for his or her play. I found this requirement quiet strict. At the festival there are many participants, the space is also restricted, the audience is paying to see something… so you have to stick to the rules. As a consequence I can say that I would recommend the festival only to those who can be very flexible. On this day there was an attendance of 100 people, the previous days there were around 60 people.
Following the performances we went to a traditional Japanese restaurant. You take your shoes off, you put them in a drawer and then you sit on the ground bare footed. You also have a small pillow you can sit on or put it behind your back. There are the famous sticks you can use and if Buddha helps you, you can even taste something delicious☺. There are many restaurants one after the other, and we had the opportunity to eat a lot and drink, but only a short time because we were on the move. During the dinner the performers of that day had to make a speech which was usually followed by clapping and a lot of “kampaj”. Clapping, cheering, jokes, fun and laughter….I said that looking at Seiji, he reminded me of Guszti and the volunteers reminded me of us and most importantly I realized that in spite of the distance among us we have a common spiritual inheritance. I thank you for this…."
